The best is yet to come – interjú Mányai Mártonnal 2018 nov 01

Sorozatunkban olyan szakemberekkel beszélgetünk, akik megoldásközpontú szemlélettel (is) dolgoznak. Tanáraink, képzéseink résztvevői és barátaink, akik arról mesélnek, hogyan használják a brief coaching módszertárát a mindennapi gyakorlatban. Sorozatunk ötödik részében Mányai Márton– szupervízor, coach, tolmács válaszol a kérdéseinkre. 

Hogyan találkoztál a megoldásközpontú (Solution Focused = SF) szemlélettel?

Katiékat – a coachkonferenciákon való tolmács tevékenységem révén – ismertem már korábbról, amikor megtudtam, hogy vannak nyílt estjeik, ahol bele lehet szagolni a módszerbe. Aztán lefordítottam Szabó Péter egy coachingjának az átiratát, de ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy én egyszer Svájcban fogok élni és Péterrel kirándulni… azt biztosan körberöhögtem volna.

Mégis így lett… hogyan csináltad?

Még évekkel ezelőtt kitaláltam, hogy külföldre szeretnék menni és ott kezdeni valamit a végzettségemmel. Hamar fel kellett ismernem, hogy sem a teológus – lelkész, sem a szupervízori végzettségemmel nem fognak nekem itthon alkalmazotti állást ajánlani. Ráadásul a szupervízió a segítő szakmák mostohagyereke: egy laikus számára nem mond semmit, míg a coachingról mindenki hallott már.

Aztán egy konferencián az ANSE (Association of National Organizations for Supervision in Europe) akkori elnökének tolmácsoltam, akit a kissé kétségbeesett szupervízor kollégák a szakma határairól kérdeztek: mi a különbség szupervízió és coaching között. A válasza egyszerű volt. Azt mondta, hogy a non-profit területen a szupervízió, for-profit szférában pedig a coaching elnevezést használja – mindig az adott ügyfél igényei szerint. Ez a kérdés akkoriban bennem is nagyon dolgozott, így külön izgalmas, hogy az elnök merész válasza tolmácsként magyarul az én számból hangzott el.

Ezek után úgy voltam vele, hogy ha az európai szövetség elnöke ilyen lazán kezeli ezt, akkor én is elkezdhetem coachingnak hívni azt, amit csinálok. A saját lelkiismeretem megnyugtatása érdekében azért egy képzéssel mindenképpen meg akartam támogatni a wannabe coachságomat – szem előtt tartva a külföldi munkavállalásomat mint hosszabb távú stratégiai célt.

Már akkoriban látszott, hogy Magyarországon az ICF az első számú szakmai szövetség a coaching területén, így egyértelmű volt, hogy az ő akkreditációjukat kell keresnem. 2014-15-ben a Solutionsufers-nél volt az egyetlen nemzetközileg akkreditált képzés itthon. Mondhatni hidegvérrel kimértem, hogy az országváltáshoz kell egy papír, ami külföldön is jelent valamit.

Mi lett más azután?

A legkézzelfoghatóbb változás, hogy megkaptam egy job coach / transition coach állást a legnagyobb svájci gyógyszergyárnál. A leírásban eleve követelményként szerepelt az ICF akkreditáció, a szakmai vezetőm pedig Katinál képződött: megálmodni sem lehetett volna jobban a szakmai profilom illeszkedését ahhoz a teamhez.

A másik, hogy a képzés és az akkreditáció révén teljes joggal és hivatalosan is coach lettem, ami nekem elsősorban a brand szempontjából volt fontos. Persze a szupervízorságom is lényeges maradt, de ez – pont azért, mert egy laikus számára ismeretlen fogalom – inkább coach körökben izgalmas dolog.

És még? Mi lett más?

Annak idején a coach képzésbe már gyakorló szupervízorként mentem, és bizony, a tréning elején eléggé keresztbe állt a szemem. A szupervízió mindig folyamatra szerződik, fix ülésszámmal – az SF csupán egyetlen találkozásban gondolkozik. A szupervízió (SV) központjában a segítő szakember és az ő önreflexiója áll: hogyan szól egy eset, egy elakadás a szakemberről, a saját működéséről. Ebben a munkában a coach saját önismerete, folyamatos önreflexiója az egyik legfontosabb munkaeszköz. Az SF-es coach ehhez képest meg sem várja, hogy a coachee feneke leérjen a székre, máris olyan pimaszságokat kérdez, hogy miből fogja tudni fél óra múlva, hogy megérte a beszélgetés… A képzésen is, de azóta is viaskodnak bennem a paradigmák. Miközben coacholok, paralell futtatom ezt a két filmet a fejemben. Folyamatos önreflexióban vagyok, detektálom a testérzeteimet, fantáziáimat, viszontáttételt, és van, hogy valamit annyira fontosnak érzek, hogy az ügyféllel is megosztom. De előfordul olyan is, hogy inkább csak arra fókuszálok: mit tesz majd a kliensem holnap reggel, amikor fölkel.

És még? Mi lett más?

Az egész SF-ből talán az az alapvető szemlélet a legfontosabb nekem, amit az irányzat (és a művelői, tanítói) képviselnek. Lelkészként a kereszténységnek egy nagyon modern ágát, a pünkösdi karizmatikus irányzatot művelem. Ez azt tanítja, hogy Isten meg akar áldani minket, és nem csak a túlvilágban, hanem már most, itt a földön. Áldásokat készített elő nekünk, amiket nekünk fel kell fedeznünk és bennük járnunk. Ez az eszméletlen modern irányzat azt ünnepli, hogy az élet és a fejlődés megállíthatatlan: the best is yet to come! Tíz évvel ezelőtt is ez volt a lelkészünk mottója, és én ezt akkor és azóta – Istennel beszélgetve – nagyon magamévá tettem. Számomra sok hasonlóság van ebben és a coaching típusú életszemléletben.

De közben az is igaz, hogy az alapvetően kritikus lelki attitűdöm miatt sokszor meg kell erőltetnem magam, hogy a pozitív előjeleket meglássam. Kati számomra követendő példa ebben, aki ha nem tud jót mondani, akkor nem mond rosszat. Az SF-nek ezt a szemléleti részét folyamatosan internalizálom: hogy képes legyek megelégedni azzal, hogy látom a jót, és ne húzzam fel magam a sok negatív dolgon, ami elém jön.

Hogyan hasznos neked az alapvető kritikusságod?

Nekem van abban élvezet, hogy kimondom minden félelmemet, hülyeségemet. Nemrég fejeztem be egy analitikusan orientált önismereti folyamatot. Biztos vagyok benne, hogy ha egy SF-es coach hallgatta volna, hamar elkezdett volna tikkelni a szemöldöke… Az SF-ben alapvető igény a coach részéről, hogy előremozdítsa az ügyfelét: az előrehaladással kapcsolatos alapfeltevéseivel pedig pozitív értelemben “manipulálja”, befolyásolja őt.

A saját önismereti folyamatomban jól esett hogy nincs agenda, nem kell sehova eljutni, nincs ív. Lehet olyan, hogy épp nem akarok hasznos lenni se magamnak, se másnak; csak dagonyázni akarok. A terapeutám nem vízionálta a szárnyalásomat, kis túlzással a legdurvább témákat is elintézte annyival, hogy “ez most nehéz lehet magának. A jövő héten találkozunk.” Megtapasztaltam, milyen az, amikor újra és újra be kell tennem az arcom a terapeuta elé, és el kell viselnünk egymást az egyre kevésbé komfortos helyzetekben. Jól esett brutál mélységekig menni: mindez mély és erős élmény volt nekem.

Szóval analitikus terápia, szupervízió és SF… nem semmi!

És ha tudnád, hogy idén még  a pszichológia BA-t is elkezdtem, amihez hozzácsaptam egy egyéves rajzvizsgálati szaktanácsadó képzést! Ez utóbbi, a rajzvizsgálat, egy bevallottan diagnosztikus intervenció: szabadrajzok, rajztesztek, festmények pszichológiai elemzését tanuljuk meg elkészíteni és visszajelezni. Egy izgalmas szakmai dilemma, hogy akár az SV, akár az SF világában el tudjam helyezni ezt a módszert. A SV-ban sosem alkotunk diagnózist, legfeljebb hipotézist. Az SF-nek pedig az univerzumában sincs benne ez a fogalom. Így én valószínűleg nem leszek az, aki megmondja a frankót, ha a velem szemben ülő letette a ceruzát, de szeretnék ezekből egy olyan hangulatú és ízű elemet kikeverni, amit jó szívvel tudok használni. Lehet, hogy ez egyszerűen “csak” egy csodakérdés lesz: rajzold le álmaid állapotát! Hol leszel majd öt év múlva? De ezt a dolgot még egy kicsit érlelnem kell magamban.

Szóval kavarom a paradigmákat, tudásokat a szakmai üstömben: időnként elkerülik egymást, időnként koccannak.

Melyik volt eddig a leghasznosabb koccanás?

A szupervízió és az SF nem csak hogy koccant, de azonnal hasznos reakcióba is lépett egymással a szakmak üstömben fortyogó őslevesben. Nagyon értékesnek tartom, hogy a coach szakma lassan kezdi felfedezni magának a szupervízióban rejlő lehetőségeket. Az ICF ebben élen jár, folyamatosan bemutatja és hangsúlyozza, hogy nagy szükség van erre. A coach is egy segítő szakember, és bár nem annyira veszélyeztetett, mint egy terapeuta – akinél nem is kérdés, hogy jár-e szupervízióba vagy foglalkozik-e a saját mentálhigiénéjével – a coachnak is saját maga, a saját személyisége a legfontosabb munkaeszköze. Nem tudok elképzelni egy jó coachot mély önismeret, vagy az abba befektetett munka nélkül.

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.