“Nem tudom nem a lehetőségeket látni” – interjú Kalmár Elvirával 2017 Júl 13

Interjúsorozatunkban olyan szakemberekkel beszélgetünk, akik megoldásközpontú szemlélettel (is) dolgoznak. Tanáraink, képzéseink résztvevői és barátaink, akik arról mesélnek, hogyan használják a brief coaching módszertárát a mindennapi gyakorlatban. Sorozatunk első részében Kalmár Elvira, tréner, coach, a Magyar Telekom belső szervezetfejlesztő csapatának vezetője válaszolt a kérdéseinkre.

Hogyan találkoztál a megoldásközpontú (Solution Focused = SF) szemlélettel?

Igazi WOW élmény volt, nem csak szakmailag, hanem emberileg is. Egy nehéz fázisában voltam épp az életemnek, vagy inkább már másztam ki belőle, amikor rám talált az SF. A WOW pedig nem annak szólt, hogy milyen szuper ez a módszertan, hanem inkább annak, hogy nahát, ez egy módszertan?! De hiszen én így élem az életemet! Szerintem a SF – bár ilyen formában érkezett hozzám – nem is egy coachingmódszertan, hanem egy életfilozófia. Én mindezt nem csak a coachingban alkalmazom, hanem élem is.

Hogyan éled? Miben lehet ezt tetten érni?

Sokféle szerepemben: a munkahelyen például már abban is, ahogyan jelen vagyok. Bármi történik körülöttem, abban nem tudom nem a lehetőséget látni. Mindig az ugrik be elsőre, hogy valami hogyan hasznos, vagy mit tudunk belőle még kihozni.

A vezetői munkámban ez azt jelenti, hogy a mi csapatunkban már egyáltalán nem beszélünk a fejlesztendőkről. Inkább arról, mit csináltunk jól, mi az, ami jobb lett, egymásnak milyen erőforrásait vettük észre megcsillanni. Ez kifelé is érződik: mi vagyunk a legvidámabb barakk, vagy egy napos sziget a Telekom tengerén. Szervezetfejlesztők vagyunk, a cégen belül megyünk különböző területi témákba, szervezeti egységekbe, ahova visszük tovább ezt a szemléletet. Nem kell azt mondanom, hogy SF nagykövetek vagyunk – de valójában azok vagyunk.

És még miben érhető tetten?

Sok-sok apróbb-nagyobb módszerben, technikában. Például abban, hogy egy program vagy projekt tervezésekor mindig a közös álommal kezdünk. Megfogalmazzuk, hogy a végén mire szeretnénk majd büszkék lenni.

Vagy hogy a csapaton belül ma már mindenki könnyedén észreveszi, ki mit csinált jól, és miben lépett előre. Az elején fontos volt, hogy megteremtsem ennek a kereteit, de mára, két év elteltével, a csapat magától hozza ezt a munkamódot. A heti meetingünk fontos része, hogy mindenki elmondja a büszkeségeit, előrelépéseit három-három percben. Időnként pedig pozitív pletykálunk vagy erőforrás pletykálunk is.

Aztán ott vannak az egy-egyeink. Ezek sok szempontból SF-es coaching beszélgetések. Nem kötelezően válnak azzá, csak éppen beszélünk közös álomról, személyes fejlődési vágyakről, észrevesszük az erőforrásokat és néha skálázunk is.

És még miben?

Például abban, ahogyan a mostani munkakörömbe kerültem. Úgy kezdődött, hogy átszervezés miatt nem tudták a szerződésemet meghosszabbítani a T-Systemsnél. Központosították a HR-t, és arra, amit külsős tanácsadóként csináltam, létrehoztak egy egész belső csapatot a Telekomban. Elszomorodhattam volna, vagy új munkák, új ügyfelek után nézhettem volna, ami azért egy hosszadalmas folyamat. Ehelyett én lelkesedni kezdtem: wow, létrehoznak egy egész csapatot? És oda nem lehet becsatlakozni? Nem lehetett, mert a csapat már megvolt. Aztán egyszer csak kiderült, hogy bár a csapat már megvan, de a vezetője még nincs – úgyhogy megkérdeztem, mi lenne, ha vezetőként csatlakoznék. Kölcsönösen örültünk a lehetőségnek, így most már két éve itt vagyok.

Kirúgás helyett előléptetés? Wow!

Igen, és úgy érzem, hogy ezt a működést vittem tovább a csapatba is. Hogy legyünk képesek meglátni a lehetőségeket, aztán merjük elhinni, hogy a csoda megtörténhet! Ez a csapat egy nagyon kemény szervezeti átalakítás eredményeként jött létre, így sokan kényszerpályának vagy lefokozásnak élték meg azt, amit kaptak: azt, hogy a munkakörük az adott pillanatban, adott keretek szerint milyen feladatokat jelentett.

Nekem az volt az egyik első lépés, hogy rávegyem a csapatot, hogy kezdjünk el álmodni. Részben egyénileg: kinek mi a future perfect személyesen, és ahhoz mit fog tudni hozzájárulni az új pozíciója. Részben pedig csapatszinten: mit álmodunk együtt magunkról és azt hogyan tudjuk majd elérni. Ami akkor látszott, az a tíz százaléka annak, amit most csinálunk. De idő kellett, hogy megépítsük azt az önbizalmat, bátorságot és szakmaiságot, ami ide vezetett.

Lehet, hogy az álom a kedvenc SF technikád?

Ez a csodakérdés, mágikus kérdés, vagy future perfect – számomra mindegyik az álmodásról szól. És maga az ‘álom’ szó is fontos. Ha azt kérdezed: “mi lenne neked a jó megoldás, mi lenne itt az ideális?”, arra  agyból válaszolunk, és a válaszunkban eleve ott vannak a limitációk, a doboz, a keret, amiben gondolkodni tudunk, szoktunk. De egy álom szürreális, abba bármit beletehetünk! Azt tapasztalom, hogy az álmodozással sokszor magukat is meglepik a csapatok: rájönnek, hogy van közös álmuk. Nem tervük: álmuk. És az nagyon más. Amikor még nem ismertem az SF-et, akkor is álmodtam a cégekkel, akikkel együtt dolgoztam. Csak mostmár pontosabban tudom, hogy ez miért jó.

Akkor az SF tudatosságot hozott neked.

Amiből bátorság is fakad. Tanácsadóként, szervezetfejlesztőként sokmindent tanultam és alkalmaztam korábban is. Az évek alatt kikristályosodott számomra, hogy mi működik. De mióta tudom, hogy az, ami nekem kikristályosodott, az tulajdonképpen egy létező rendszer, azóta konzisztensebben használom, és el merem vinni a szélsőségekig. Például az erőforrások és megerősítő visszajelzések használatát el lehet vinni arra a szintre, hogy más már nincs is. Például lehet úgy trénerképző programot tartani, hogy egyetlen negatív feedback vagy fejlesztendő sem hangzik el.

De nem egyszerűen arról van szó, hogy negatív helyett pozitív visszajelzések vannak, hanem ez egy teljesen más rendszer. Ezért sem szoktam a ‘megoldásközpontú’ kifejezést használni, mert az a problémafókusz ellentéteként hangzik, mintha ez a kettő egy skála két végpontja lenne. De az SF pont attól működik, hogy kilép ebből a skálából. Egy másik paradigmát mutat meg, ami által rengeteg lehetőség tárul fel.

Hogyan történik pontosan ez a feltárulás?

A Telekomban mostanában sokat dolgozom hiedelmekkel. Izgalmas, mert néhány hiedelem sokszor nagyon látványosan jelenik meg. Amikor annyira benne van a kollégák fejében a szervezeti ábra, annyira elképzelik a szervezeti silókat, hogy hiába ülnek egymás mellett, egyszerűen nem mennek oda egymáshoz. Open office van, tehát nincsenek falak – fizikailag. De mentálisan nagyon is vannak. Ha ezek mögül kinézünk kicsit az álmok és lehetőségek felé, akkor egyből látszik, hogy nem kell az igazgatómhoz mennem ahhoz, hogy mondjak valamit egy másik szervezetben dolgozó kollégának. Hogy odamehetek hozzá és megmondhatom akár azt is, mit becsülök benne.

A vezetői, tanácsadói szerepeden túl hol használod még az SF-et?

A magánéleti szerepeimet is így élem. A gyerekekkel például kevesebbet beszélgetünk arról, hogy mi van, és többet arról, hogy mit szeretnénk, illetve hogy hogyan lehetne észrevenni az előrelépéseinket. De ez az egész nem jelenti azt, hogy én sosem vagyok ideges vagy mérges. Persze, hiszen egy normális szülő vagyok. Ilyenkor igyekszem énüzenetben fogalmazni, amiből már egyenesen következik, hogy azt is el tudom mondani, mit szeretnék ahelyett, ami éppen dühít.

A párom SF szemléletű coach, szóval mi nem is tudunk másképp működni, mint SF-esen. Ebből szerintem a legfontosabb az, hogy mindketten hiszünk abban, hogy mi konstruáljuk a saját valóságunkat, így csakis rajtunk múlik,, hogy a kapcsolatunk mivé válik. Nem az életen, a körülményeken vagy az előző partnerünkön, hanem rajtunk. Tudjuk magunkról, hogy a szándékaink, álmaink egy irányba vezetnek, ezért egészen szürreális helyzetekben is el tudjuk képzelni azt, hogy az aktuális (kellemetlen vagy nehéz) pillanat oda vezet, hogy nekünk jobb lesz tőle. Azt is tudjuk, hogy ha a hibát keresnénk egymásban, akkor megtalálnánk. De minket jobban érdekel a másik szeretni való oldala, csillogása, büszkesége.

Legmerészebb álmaidban hol látsz még ilyen, SF-es hozzáállást?

A teljes emberiség érdekel! Mostanában sokat dolgozom csapatokkal illetve nagyobb szervezetekkel, és látom, hogy a kollektív tudat – például 8500 ember a Telekomban – mit tud megálmodni magának. Hova vihetne ez a közéletben, társadalomban?! ICT cégben dolgozva pontosan tudom, hogy milyen sebességgel haladunk a digitalizáció és az AI útján. Viszont a falra mászok az olyan vízióktól, mint a mátrix és a legtöbb science fiction, amiben azt vetítjük előre, hogyan veszi majd át fölöttünk az uralmat az AI. Miért ilyen jövőt vetítünk előre és miért ezt fogadjuk el? Milyen lenne vajon egy számunkra közösen álmodott ideális világ?

Nagyobb tudatosságot álmodok az emberiségnek. Azt, hogy még többen élik át, hogy magunk konstruálják az életüket. Vannak nehézségeink, de ezek nem kell, hogy tönkretegyenek minket. És mindig van bennük lehetőség is. Azt kívánom az emberiségnek, hogy vegye észre ezeket a lehetőségeket. Hogy vegyük észre, hogy azért vagyunk a Földön, hogy jó dolgok történjenek velünk – egyszerűen csak úgy.

Végezetül passzold tovább a labdát! Kinek a válaszait olvasnád szívesen egy ehhez hasonló interjúban?

Lelkes Orsolyáét


Az interjút készítette: Szabó Orsi

kép forrása