“Erős dolog rácsodálkozni, hogy mi az a vágy, amit igazából dédelgetünk” – Interjú Lelkes Orsolyával 2017 Sze 30

Interjúsorozatunkban olyan szakemberekkel beszélgetünk, akik megoldásközpontú szemlélettel (is) dolgoznak. Tanáraink, képzéseink résztvevői és barátaink, akik arról mesélnek, hogyan használják a brief coaching módszertárát a mindennapi gyakorlatban. Sorozatunk harmadik részében Lelkes Orsolya, coach, pszichodráma vezető és társadalomkutató  közgazdász válaszol a kérdéseinkre.

Hogyan találkoztál a megoldásközpontú (Solution Focused = SF) szemlélettel?

Személyes ajánlások révén. Több dramatista kollégámtól is hallottam, hogy sokat adott nekik a tréning. Tíz  éve dolgozom segítő szakemberként, így sok képzésen jártam már, és a megoldásközpontú irányzatot is ismertem a párterápiás tanulmányaimból. A tréning elején, emlékszem, kételkedtem, hogy mi újat fog adni nekem ez az egész. Aztán rájöttem, hogy mi az új: az, ahogyan tanulunk. Azt szoktam meg, hogy sok információt kapok, valamit bele akarnak tölteni a fejembe, itt pedig inkább egy közös, tapasztalati felfedező munkának lehettem részese.

Annak, hogy ezt a képzést választottam, volt egy praktikus része is. A praxisom során egyszer csak azon kaptam magam, hogy dramatistaként és párterapeutaként egyénekkel dolgozom. Szerettem volna ehhez egy megfelelő szakmai jogosultságot. A coach identitásomat ez a képzés adta meg.

Milyen változást hozott neked mindez?

Sokkal nagyobb lett a figyelmem arra, hogy mi az a mozgástér, ahova lehet lépni. Nagyon meggyőző, amit Insoo Kim Berg és Steve de Shazer családokkal való munkájáról olvastam. Szerfüggőség, rendőrségi ügyek, bántalmazás: halmozottan súlyos helyzeteket írnak le. Mégsem innen indulnak, nem ezek részletes feltérképezésével kezdik. Ehelyett arra kérdeznek rá, hogy mi a közös cél, amin együtt lehetne dolgozni. “Nyilván Ön is szeretné, ha mihamarabb megszabadulna tőlünk (a gyerekvédelmisektől) és a rendőrségtől. Mit kell tennünk azért, hogy ez megtörténhessen?” Fantasztikus, hogy megoldhatatlannak tűnő helyzetekben is van mozgástér, és van hova lépni! Ezt az irányt én is szívesen használom a munkámban.

Hogyan használod? 

Összekötve a pszichodrámával: a testtel és az érzésekkel való munkával. Térben és képszerűen jelenítjük meg a vágyott jövőt. Van, hogy akár egy teljes alkalmat azzal töltök, hogy számba vesszük az ügyfél erőforrásait. Kiteszek az asztalra táblát, és készítünk egy   “erőforrástérképet”, különböző formájú figurákkal. Felkerülhet ide minden létező, mítikus vagy spirituális lény is akár, belső tulajdonság, tárgy – bármi, ami segít, támogat, erőt ad. Ez a sok erőforrás a biztos háttér, ami segít új cselekvési lehetőségeket találni akár olyan helyzetben is, amiben eddig talán csak a túlélésre játszott valaki.

A másik kedvenc módszerem a skálázás, amit ismertem korábban a drámából, de most még kifinomultabban használom. Szeretem ezt is térben megcsináltatni, úgy, hogy az ügyfél tényleg bejárja a megtett utat, tudatosítva és megérezve az eddigi lépéseket, eredményeket. Nagyon erős és mély dolog így rácsodálkozni, hogy nahát,  ez az a vágy, amit én igazából dédelgetek, és jé, már ennyi mindent meg is tettem érte.

Mély? Az SF-ről pont azt szokták mondani, hogy a felszínen szörfözik.

Szerintem nagyon is mély dolog ahhoz kapcsolódni, hogy mi az én vízióm, merre vágyom, merre vezet az utam. Szívesen keltem föl a klienseim kíváncsiságát a saját legmélyebb vágyik iránt dramatikus eszközökkel: testtel kifejezni, az érzéseket odahozni. Számítok arra, hogy nem az első válasz lesz a legjobb, mert az gyakran felszínes, a szocializációnkból jön: legyek sikeresebb, legyen több pénzem. De nézzünk csak mögé, miért is? Mi van emögött? Egy szabadságot adó térben többnyire kiderül, hogy egészen más, mint ami elsőre látszott: például az elfogadásra való vágy, az, hogy szeressenek, vagy az alkotás, értékteremtés vágya.. Az ilyen válaszok keresésénél jó bábáskodni.

Mondasz erre a megoldásközpontú mögénézésre egy példát?

Egy kliensem azzal keresett meg, hogy nagyon nem jó a párkapcsolata, és szeretné kitalálni, hogyan tovább. Nyugtalan volt, elégedetlen, tanácstalan. Elkezdtük vele számba venni, mire is vágyik valójában, a szíve mélyén, és aztán a folyamat során rájött, hogy máshol van a mozgástere, mint ő eredetileg gondolta. Kiderült számára, hogy valójában szakmailag akar lépni, és az is, hogy a párkapcsolata éppen hogy erőforrást jelent, ha párjának tisztán tud beszélni céljairól, törekvéseiről. Rácsodálkozott, hogy ha így nézi, akkor mennyi minden megvan már. Átalakult a belső kép, és ezzel együtt a külső világa is. Otthagyta felszolgálói munkáját, ami már nagyon frusztrálta, és beiratkozott egy alternatív gyógyászati tanfolyamra, ami szíve szerint való volt. A társa mindenben támogatta. Nem kellett őt elhagynia azért, hogy otthonosabb legyen a világ, sőt, egy újfajta kapcsolati szintre tudtak lépni azáltal, hogy ő kapcsolatba került szíve vágyával.

Hogyan ötvözöd még az SF-et az általad használt többi irányzattal, módszerrel?

Folyamatosan figyelem, hogy mi az, ami működik, kísérletezem. A legfontosabb számomra az, hogy jól kapcsolódjak az ügyfélhez, és ehhez sokféle eszközt felhasználok. Tudok lendületes lenni, amolyan “wow, csináljuk”. Bátran álmodok és vállalok kockázatot, de az nagyon fontos, hogy a ritmusom ebben olyan legyen, mint az ügyfélé. Többnyire SF-es kérdésekkel kezdek, de ezek időnként nem működnek, értetlenség fogadja őket. Van, hogy a másiknak nagyon fontos, hogy a problémáról beszéljen és még nem tudja, nem akarja megtalálni a mozgásterét. Ez szólhat arról is, hogy nem kapott soha elismerést az a rész, ami szenved. Ilyenkor én meghallgatom, kíváncsi vagyok a problémára is. Onnan indulok, ahol a másik van, ahonnan ő indulni szeretne.

Hol a problémára, hol a megoldásra figyelsz aszerint, hogy az ügyfél épp hol tart?

Inkább úgy mondanám, hogy a problémát hallgatom, de SF-es füllel: meghallom azt, ami működik, amit a másik már megtett. És főként: elismerem, hogy az adott helyzet nem véletlenül van úgy, ahogy van. Hogy amit az ügyfél létrehozott, abban megtette a tőle telhető legtöbbet, csak talán régi, korábban bevált megküzdési módszereket használt egy új helyzetben. Azt tapasztalom, hogy a kapcsolódás által a problémának lesz egy átlényegült minősége. Mindez pedig modellt adhat az ügyfél saját magához való kapcsolatára: ha én őt a nehézségeinek ismeretében elfogadom és megünneplem azt, amit tett és amit tenni vágyik, akkor ő maga is jobban meg fogja tudni tenni ezt saját magával.

Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a hiányokból, a hiányokra való figyelemből nehéz erőt gyűjteni, továbblépni. De van olyan, hogy a kliens egy kalitkában van, és ott is akar maradni, csak levegőt akar kapni benne, vagy azon belül akar nyújtózkodni. Van olyan helyzet, amiben (még) túl merész tágra nyitni az ajtót a lehetőségek felé. A klienshez való kapcsolódásom azt is jelenti, hogy nem akarok mást, mint ő: nem az én vízióm határozza meg, hova kell menni. Ha a kalitkánál maradunk, megkérdezhetem, hogyan csinálja, hogy itt is kap elég táplálékot a túléléshez? Így onnan indulunk, olyan tempóban haladunk, ahogyan az neki jó.

Legmerészebb álmaidban hol látsz még ilyen, SF-es hozzáállást?

Például a zöld kérdésekkel kapcsolatban! Azt látom, hogy aktivisták és politikailag is aktív emberek körében van egy erős “világvége narratíva”, ami arról szól, hogy nem tudunk mit tenni a globális felmelegedés ellen, és hogy alig van hatása annak, amit csinálunk. Vezettem már ilyen beszélgetéseket, és mindig kiderül: hasznos és felemelő arra figyelni, ami már megvan illetve amit még meg lehet tenni: például a “nem” helyett hogyan lehet “igent” mondani, a tiltakozás helyett valamit aktívan létrehozni.

Lehet, hogy az SF szemléletből is fakad, hogy elkezdtem felfedezni itt, Ausztriában a “remény szigeteit”: olyan csoportokat, kezdeményezéseket, amik valamilyen problémákra és válságtünetekre kínálnak megoldást. Ott van például Christian Felber, aki kitalálta a “közjó gazdaságát”: egy módszert, amivel a vállalatok közjóhoz való hozzájárulását lehet mérni, nyilvánossá tenni. Ebbe a kezdeményezésbe már többszáz cég önként beszállt, és egyre terjed európa szerte, Ausztriában, Németországban, Svájcban sőt, mostanában már az amerikai kontinensen is. Van a Sharing Economy, sok kezdeményezéssel és csoporttal, ahol a tagok képességüket és tudásukat megosztva, pénz nélkül teremtenek értéket: szomszédsági segítség, tárgykölcsönző, városi közösségi kertészkedés, a foodsharing mozgalom, a rengeteg fölös és amúgy kidobásra kerülő élelmiszer szétosztása. Aztán vannak, akik régi gépeket vagy tárgyakat javítanak közösen, vagy éppen művészettel új életre hívják őket.. Vannak közösségteremtő kezdeményezések, például a co-housing irányzat, ami egy falusi közösség előnyeit szeretné a városban élvezni. Onnan indulnak, hogy mi az a közös jövő, amire egy adott csoport vágyik, aztán a hozzávalókat saját maguknak alakítják ki, beleérte a közös ház és a közös életforma megalkotását.

Szóval dolgozol egyénekkel, párokkal, családokkal, csoportokkal, egész közösségekkel és a globális felmelegedéssel is. Ezek elég széles körű tevékenységek!

Korábban aggódtam is: el volt válva bennem a két rész, hogy egyénekkel és csoportokkal dolgozom, társadalomkutatóként pedig inkább közösségi szinten gondolkozom. Úgy éreztem, hogy ez két külön világ, és az egyik helyen csökkentené a hitelességemet, ha a másikról beszélnék. Aztán rájöttem – és ebben fontos szerepe volt az SF-nek -, hogy a kettő egyáltalán nem különül el, az én dolgom pedig az, hogy a gyakorlatban is összehozzam őket. Mert nem lesz társadalmi változás az egyéni szint nélkül. Hogy be kell látnunk, nem vagyunk olyan kicsik egyénileg, mint gondoljuk, nagyon is vannak közösségi és globális következményei a cselekedeteinknek.

Ez most a legizgalmasabb téma számomra! Dolgozom egy könyvön is, aminek pont az a fókusza, hogy az egyéni önző hedonizmustól hogyan tudunk eljutni egy értelmes közösségi életig. Szerintem a “remény szigetei” is azt mutatják, hogy van ebben változás. Rájöttünk, hogy csupán a rövidtávú örömök keresése zsákutca: sokszor kiégettek és függők leszünk tőle, elszigetelődünk, ráadásul feléljük az erőforrásainkat is. Egyén és közösség szükségszerűen együtt létezik. Azt tapasztalom, hogy ahogy a csoportos munkában egyre mélyebbre megyünk, úgy egyúttal magunkra is ismerünk, felfedezve mindazt, ami közös bennünk. És fordítva is igaz: az egyéni célok kapcsolatban, kapcsolati és közösségi változásokban értelmeződnek.

Elkezdünk közösen új történeteket alkotni a “jó életről”, ahol egyszerre van jelen az ember egyéni kiteljesedése és a támogató emberi kapcsolatokban való létezés. Új módon álmodjuk meg magunkat, és látjuk, hogy van vágyunk egy jófajta közösségi odatartozásra, mert együtt messzebbre tudunk jutni, mint egyedül. Én ennek a vágynak szeretnék a segítője lenni.  

Végezetül passzold tovább a labdát! Kinek a válaszait olvasnád szívesen egy ehhez hasonló interjúban?

Csanádi Péterét.