Anya születik – megoldásfókusszal az anyaságról 2018 máj 05

Hogyan működik a megoldásfókuszú szemlélet és eszköztár (Solution Focus = SF) akkor, ha nem a munkahelyünkön, hanem otthon használjuk? Anyák napja alkalmából kollégánkat, végzettjeinket kérdeztük: hogyan hasznos számukra a megoldásfókusz anyaként?

Kovács Éva, PPC coach, tréner, coachképző, tanár – legkisebb gyermeke ma tizennyolc éves

Volt, mikor zokogtam, és volt, mikor nevetve könnyeztem.

Tehetetlenségemben zokogtam, mikor coach-á képződésem során kísérleti nyúlként használtam gyermekem, és az SF-es kérdéseim pusztába kiáltott szavak voltak. Julcsi egyszerűen csak annyit reagált: “Anya, te milyen hülyeségeket tudsz kérdezni!”

Később ez már úgy hangzott: “Anya, te ugyanolyan kérdéseket teszel fel, mint Kati néni”. Boldogságomban erre nevetve könnyeztem. Ebben az időben ugyanis lánykám magyar tanára is részese volt a “Hogyan teremtsünk SF-es környezetet az iskolában” képzésemnek.

Na és a jelen? Ma már, saját akaratából,  jó néhány SF-es könyvet elolvasott. Mostanság csak úgy odaszól nekem csetelései közepette: “Anya, jó lesz ez a kérdés, amit Levinek írok? Vagy inkább azt írjam, hogy…?” Ez az, mikor én már békésen mosolygok, és köszönöm szépen, a jövő lelkes szemlélődésével, igazán jól vagyunk.

Császár Eszter, megoldásfókuszú coach – egy kétéves kislány anyukája

Az SF-es tanulmányaim során úgy éreztem, azokhoz a rendezőelvekhez kapok egy professzionáis keretet, amik mentén amúgy is élem az életem. Hogy az anyaságomat mennyire formálta az SF – és mennyire a Montessori vagy más irányzatok – azt nem tudom megmondani. De mindenképp van néhány fontos SF alapelv, ami nálam a gyakorlatban is megnyilvánul.

Például kislányom napi ritmusa úgy kezdett el kialakulni, hogy megfigyeltem, mi az, ami elalvás terén jól működik nála. Jó párszor még azt is leírtam, nagyjából milyen ritmus támogatná jól a napjainkat. Mindennek köszönhetően lett a napközben nemalvó kislányból rendszeresen és kiszámíthatóan szundító (kétéves) nagylány. Később mosolyogva lapoztam fel a jegyzeteimet: a vágyott jövőből addigra már megvalósult jelen lett.

A másik nagyon fontos dolog számomra a kislányom önállósága. Hogy biztosítsam neki azt a közeget, amiben merhet, kísérletezhet, hibázhat és megteremtheti a magabiztosságát. Réka például jelezte, hogy hagyjuk a pépeket, de apa grill csirkéje jöhet. Vagy hagyjuk a kanállal etetést, Anya, kérem a villádat. Hogy felvenném a sapkát egyedül, és hadd segítsek a mosogatógépnél, és a sor folytatódik. Hagyni, hogy amit már tud vagy szeretne, azt biztonsággal ki tudja próbálni. Akkor is, ha Anya gyorsabban meg tudná csinálni, vagy a coach hatékonyabban el tudná mondani az ügyfelének, hogy figyelj, ezt így kéne. Persze sokkal nehezebb messziről nézni a gyerekedet, hogy nekiesik-e az asztal sarkának, mint odamenni, és elrántani mindenhonnan. Ma egy esés után felkelt, rám nézett és azt mondta: minden rendben, Anya. A coach fegyelmezettsége, a nemtudás művészete, a hallgatás, a kivárás. Mindezeket – talán öntudatlanul is bevetem egy ilyen helyzetben.

Göntér Ildikó, a SolutionSurfers Magyarország back office munkatársa – egy hároméves fiú édesanyja

Két irányban is használom anyaként az SF-et: a fiam, Peti irányába és saját magam irányába. Nem tudom, hogy minden anya ilyen-e, de én nagyon hajlamos vagyok a fölösleges önfeláldozásra. Képes vagyok lelkifurdalást érezni már azért is, ha tíz percet magamra szánok, miközben a fiammal is lehettem volna. Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy egyedül nevelem a fiamat, amihez rengeteg erő kell: sokszor úgy éreztem, hogy ha fogcsikorgatva is, de a végsőkig helyt kell állnom a vártán.

Ezek az érzések az utóbbi időben viszont sokat változtak. Tavaly óta járok a BCI képzésre (Brief Coaching I), ahol egy csomó oda-vissza coachingban vettem részt minden irányban. Kidolgoztam magamban a fiammal való kapcsolatról szóló vágyott jövőmet – ami aztán a jelenben is változásokat hozott. Rájöttem, hogy a családunk egészének a boldogsága kell, hogy a szemem előtt lebegjen: ebben a fiaméval azonos fontosságú kell, hogy legyen az én boldogságom is, hiszen a családunk egésze így tud a legboldogabb lenni. Elengedve a fogcsikorgatva helytállást, tudtam segítséget kérni, és ezáltal időt szakítani egy nagyon fontos új dologra: a rendszeres tornára. A jövőben és a jelenben is hasznos, ha én egészségesebb és fittebb vagyok – így ez számomra  a változás egy lényeges pontja.

Kiegyensúlyozottabb és békésebb vagyok: nincs már velem olyan, hogy elszakad a cérna. A tehetetlenség érzését felváltotta annak az elfogadása, hogy mindenki jól van a helyén. Persze van, hogy mérges vagyok, de egészen más. Ha elvesztem a harmóniát, akkor ez az a belső kép, amit erősítek magamban: mit jelent az, hogy a családunk egésze jól van. Keresem, hogyan tudnak a nehéz helyzetek is jövőbe mutatóak lenni: úgy megoldani, hogy az abba az irányba mutasson, amit huszonöt éves korára elképzelek magunknak.

A visszajelzések alapján is látom a változást. A gyerekorvos például múlt héten megjegyezte – ráadásul a hátunk mögött, mikor azt hitte, már nem halljuk -, milyen jófej a kisfiam. A fiam már önállóan játszik, idegen környezetben is felszabadultan. Első nap óvodába menet letépett egy virágot az óvónéninek – mondanom sem kell, rebegett a lelkem. Mélységesen tiszteletem, tanulok tőle és hálát érzek, hogy az anyukája lehetek.

Hankovszky Katalin, coach, coachképző, a SolutionSufers Magyarország egyik alapítója – egy öt- és egy majdnem hétéves gyermek édesanyja

Nem tudom, mit csinált volna önmagában az anyaság velem… talán már attól is megbölcsül kicsit az ember… mondják. Én már SF-fel együtt lettem anya. Ha most meggondolom, milyen természetességekkel jár is ez… Talán azzal, hogy nagyon sok jó történetet, pillanatot mesélünk egymásnak a gyerekekről a férjemmel. Mi sikerült, mivel leptek meg vagy hogy voltak épp különösen kedvesek.

A másik, ami eszembe jut most: néha csinálnak olyat… de olyat!! Ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy minden változik. Ez is elmúlik egyszer. Vagy ha megnézem azt, ahogy tegnap beszélgettünk a férjemmel arról, hogy nagyon nehéz volt az elmúlt hét, reggelenként hajrá és veszekedésig fajuló lassúskodások. Elkezdtük összeszedni, milyen ötleteink vannak, mi segített már, mi lenne kellőképpen más. A mai reggel csodás volt. Kedvesség, minden időben történt, önállóság – és mindez szülői dörgedelmek nélkül! Csodának hangzik? Na, az is volt! Két trükkröl tudok: nem voltak elöl játékok, de egy sem, és a “felnött játék” sem: a telefon. Egyik trükk sem arról szólt, hogy megváltoztassuk a viselkedésüket. Csak a körülményeket, melyekben az interakciók megszületnek. Wish me luck.

Szabó Orsi, tréner, facilitátor – egy kétéves és egy mindjárt nulla napos fiú édesanyja

Különösen élénken él bennem az a nap, amikor a két hetes fiammal először elindultunk otthonról. Az első sétánk előtti készülődés – lemértem – közel két óráig tartott. Nem azt mondom, hogy élveztem télikabátban, síró gyerekkel a kezemben, babakocsival küzdve a kulcsomat keresni a harminc fokosra fűtött lakásban, de… Amikor kijutottunk az utcára, egyből arra gondoltam: yesss, megcsináltam! Tudtam, hogy már másnap elegendően jobb leszek, utána még annál is kicsivel jobb, aztán hamarosan pedig egyenesen szuper. Ezt a gondolatot pedig rettentően élveztem: szórakoztatott, hogy a saját fejlődésemet figyelhetem – öltöztetésben, pelenkázásban, altatásban, rokonok kezelésében és minden megoldandóban, ami elém került.

A másik dolog, hogy a három (és lassan négy fős) családi lét a párkapcsolatunkba is új kihívásokat hozott. A barátommal keményen és sokat vitatkoztunk arról, ki mennyit tesz bele, kinek mennyi jár, hogyan lesz igazságos a kettőnk közti munkamegosztás. Bevallom, inkább neki köszönhető – aki szintén járt már SF képzésen -, hogy a “melyikünknek nehezebb és rosszabb” versenyből egész gyakorlottan kezdtünk váltani a “mit szeretnél”-re. Arra, hogy mi az, ami jót tesz nekünk és amiből többet szeretnénk. Mindig hihetetlen erőt adott, hogy azonnal kiderült: mind a ketten egymás társaságára, kettesben, hármasban eltöltött minőségi időre vágyunk leginkább. Innentől pedig már jócskán leegyszerűsödött a dolog. Csupán a következő heti időbeosztásunkat kellett úgy megalkotnunk, hogy legyen benne (legalább egy kicsi) minden, ami mindkettőnket boldoggá tesz.

Gyöngyösi Krisztina, az Élményakadémia trénere és facilitárora – gyermekei négy és fél és másfél évesek

Anyaként is gyakorlom az SF-et, amikor csak eszembe jut. Egy tizes skálán talán nem tizes… de rajta vagyok! 🙂 A haladásom jó jele például, hogy a múltkor a kisfiam megkérdezte: “Anya, a legjobb reményeid szerint mit fogunk hétvégén csinálni?” Aztán persze az ő reményeit is megbeszéltük: a legfontosabb az ólomkatonázás volt apával.

Még egy jó jel, hogy mostanában egyre többször kéri esténként, hogy mindenki mondja el, kinek mi volt aznap a legjobb a napjában. Tetszik, hogy gondoskodik magáról, és néha azt is megkérdezi, mi volt a legrosszabb. Ahogyan az is tetszik, hogy SF-es módszerekkel szépen ki tudja fejezni akár azt is, ami neki nehéz: hogy legjobb reményei szerint a szigorú óvónéni nyugdíjba megy végre. (A vágyott jövő egyébként valósággá is vált, mert tényleg nyugdíjba ment.) Gyakorlunk, haladunk, fejlődünk: ő is és én is.

Göntér Mónika, a SolutionSurfers csapatának tagja, megoldásközpontú coach, tréner, pszichodráma-vezető – négy gyermek édesanyja

Régebben elég jellemző volt, hogy ha valamelyik gyerekem sírdogált, duzzogott,  elvonult valahova egyedül, akkor utána mentem és megkérdeztem: “Julcsikám, mi történt, mi a baj?” (Julcsi a legkisebb lányom, többnyire azért volt bánatos, mert neki egy csomó mindent nem lehetett, amit a nagyoknak már igen.) Ez a kérdés legtöbbször felhívás volt keringőre: a duzzogó gyerek elmesélte a történetet, panaszkodott, és egyre jobban belelovallta magát a dühébe, tehetetlenségébe. Persze ilyenkor mindig megöleltgettem, megsimogattam őket – mikor mire volt szükség a megérzéseim alapján. Viszont mióta megtapasztaltam és tudatosan használom az SF-et és azóta sokkal inkább úgy kérdezem: “Mi esne most jól neked?” Sokszor a válasz egyszerűen olyasmi, hogy “csak ölelgess meg” vagy “birizgáld meg a hátamat”.

Ma már nagyobbak a lányaim, de ez a hozzáállás továbbra is jól beválik nálunk. Ha valamelyikük panaszkodik, megkérdezem: “mit szeretnél ehelyett?”. Igaz, mostanában erre gyakran azt kapom, hogy “Anya, hagyd már a hülye coachos kérdéseidet!” Szóval nem kell mindig SF-ezni. Néha csak arra vágynak, hogy meghallgassam őket. A coach-ságomat azért továbbra is megtartom, és szívesen kérdezek így: “Mit szeretnél? Tegyek fel kérdéseket vagy inkább hallgassalak meg?”


Anyaként, szülőként te is használod az SF szemléletét, módszereit, kérdéseit? Történetedet, saját példádat, jól bevált kérdéseidet szívesen olvassuk kommentben vagy akár nekünk címzett személyes üzenetben is.

SaveSave

Photo:Juja Han

SaveSave

SaveSave