“Soha nem találkoztam olyannal, akinek ne esett volna jól egy kedves, elismerő szó” – interjú Agócs Andreával 2019 Már 28

Sorozatunkban megoldásfókuszú szemlélettel (is) dolgozó szakemberekkel beszélgetünk. Képzéseink résztvevői, tanáraink és barátaink, akik arról mesélnek, hogyan használják a brief coaching módszertárát a mindennapi gyakorlatban. Sorozatunk hetedik részében Agócs Andrea, a Kecskeméti Piarista Iskola mentálhigénés munkatársa, Kids’ Skills tréner, gyermekpszichodráma vezető válaszol a kérdéseinkre.

Hogyan találkoztál a megoldásközpontú (Solution Focused = SF) szemlélettel?

A Megoldásfókusz az iskolában szimpóziumon 2016-ban, aztán a Megoldásfókuszú coaching gyermekekkel és kamaszokkal képzésen. Mindaz, amit itt kipróbáltam, folyamatosan szivárgott be a hétköznapjaimba, a gyerekekkel és az osztályokkal végzett munkámba valamint a kollégákkal való együttműködésembe is.

Mára nem is tudom elképzelni, hogy másképp csináljam, de a megoldásfókusszal való ismerkedésem még most is tart. Napról napra izgatottan figyelem, ahogy a szakmai gyakorlatomban újabb és újabb helyeken üti fel a fejét a megoldásfókusz, és ahogy még inkább sajátommá válik ez a szemléletmód.

Mi az, ami ebből az ismerkedésből különösen kedves számodra?

Nagyon jó emlék az, ahogyan a megoldásfókusz elindult nálunk az iskolában. Először egy nagyon sok figyelmet igénylő ötödik osztályban kezdtünk el dolgozni Mónival. Úgy kezdtük, hogy a vágyott jövőképükről beszéltünk velük, majd skáláztattunk, végül – mi felnőttek – megfigyeléses alapon pozitív visszajelzéseket adtunk. Láttuk, hogy a dicséretek igazán jól esnek nekik, és segíteni akartunk, hogy ezt akár nélkülünk, egymás között is tudják gyakorolni. Mindegyiküknek adtunk három-három üvegkövet azzal az instrukcióval, hogy ha észrevesznek valakinél olyasmit, amit el tudnak ismerni, meg tudnak neki köszönni, akkor az illetőnek adjanak egy kövecskét. Hozzátettük, hogy a cél nem a felhalmozás, hanem az, hogy minél jobban áramoljanak a kövek. Úgy gondolom, hogy ha csak egyszer vagy kétszer mondtak ezáltal valaki másnak szépet és igazat, akkor már megérte. Élményt és tapasztalatot szereztek arról, mi történik, ha így viselkednek.

Ebben az osztályban aztán négy-öt tanárral karöltve egyéni kísérést; mentorálást, coachingot csináltunk a gyerkekkel. Mindenkit a saját maga által megfogalmazott vágyott változásban, fejlődésben támogattunk. Másfél éve csináltuk már ezt, mikor a tagintézmény vezetője az év eleji lelki hangolódásban, ima keretében kiállt a kollégák elé, és bemutatta a kövecskéket. Elmondta, hogy egyrészt saját személyes célkitűzése, hogy még jobban észrevegye és elismerje a jót – másrészt erre hívott mindannyiunkat. Innentől fogva elkezdtek áramolni a kövek a kollégák között. Én például kitettem néhányat a tanáriban az asztal közepére – gondoltam, felhasználhatjuk őket, de ha nem, akkor is jó rájuk nézni. Nagyon örültem, amikor láttam, hogy bekerülnek a körforgásba. Van egy kedves kolléganőm, aki azt mondta, hogy annyi követ kapott már, hogy ebből egy nyaklánc is készülhetne. Milyen szép kép ez. Mondtam is neki, hogy valóban büszke is lehet arra, hogy ennyi szépet és jót hoz az iskola  mindennapjaiba.

A köveken kívül hogyan tudjátok még elismerni a jó dolgokat az iskolában?

Nyilván nem a kő a lényeg… igazából nem kellenek kövek ahhoz, hogy elismerjük a jó dolgokat. Most szombaton például tartottam egy témafelvezetést a kollégáimnak. Igaz, nem volt hosszú, de nagyon sokat készültem rá (éppen ezért). Nem hétköznapi beszéd volt. Utána hat-hét ember is visszajelzett, de olyan formán, hogy: “Annyira büszke vagyok rád, adnék neked követ, de most nincs nálam, majd hétfőn odaadom.” Vagy: “fantasztikus volt az erőfeszítés, amit tettél!” Valaki más pedig azt mondta, megtiszteltetés számára, hogy ennyit készültem a nekik tartott előadásra. Ráadásul olyan kolléga is odajött, aki korábban nehezebben vette észre a pozitívumokat – és rajta is azt látom, hogy egyre többször tudja ezeket megfogalmazni. Lenyűgöző volt és annyira jól esett! Korábban is adtunk egymásnak visszajelzéseket a kollégáimmal, de nem rémlik, hogy ennyire árnyaltan és ilyen nagy dózisban tettük volna.

S a gyerekek, a kollégák, a szülők között is számtalan lehetőség van az elismerésre. Az elismerés által mintát tudunk adni, hogy ők is minél gyakrabban tegyék ezt. Mondjuk egy óra / foglalkozás végén meg lehet kérni a gyerekeket, hogy mondjanak egy olyan pozitív dolgot, amit a másikkal kapcsolatban észrevettek, felfedeztek, amit eddig nem is tudtak stb. Múltkor a tanári imakörnek volt ez a záró akkrodja. Igen megható volt hallgatni a kollégákat, ahogyan pozitív, megerősítő visszajelzéseket adtak egymásnak.

Nagyon jól hangzik! És mi van még, ami lenyűgöz ebben a változásban?

Az a könnyedség, amivel az általunk, általam behozott módszerek tovább terjednek – a legkisebb erőltetés vagy előírás nélkül. Az óramegfigyelések végén például előfordul, hogy a diákok is adnak nekünk visszajelzést, pedig senki sem mondja, hogy tegyenek ilyesmit.

Lenyűgöz, ahogy látom a gyerekeket kompetenssé válni a saját fejlődésükben, és a céljaik elérésében.

Szintén nagyon megerősítő, sokat adó, mikor egy-egy megfigyelő kolléga az óra tartó kollégának ad pozitív visszajelzéseket. Nagy szükségünk van ezekre, jól lehet belőlük táplálkozni.

Vagy ott van a tavaly előtti karácsonyunk példája: a kollégákkal az ünnep előtt kis kártyákat osztottunk ki magunk között, amire mindenki elismerő szavakat írhatott a többieknek – ez volt a karácsonyi ajándékunk egymásnak. Aztán következtek az osztálykarácsonyok, ami után a kollégák sorra jöttek és beszámoltak róla, hogyan vitték be a közös karácsonyunkon szerzett élményeket a saját osztályaik ünnepségére. Nem mondta senki, hogy ezt meg ezt csináld az osztályoddal, hanem az élmény indított el valamit, amit mindenki a saját személyiségének megfelelően formált át. Annyira gyönyörű volt! Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy többé nem egyedül csinálom, hanem egy összekacsintós, közös élmény lett a megoldásfókuszú szemlélet.

Hol mutatkozik még meg ez az összekacsintós tudás?

Nemrég az egyik osztályfőnök megkért, hogy beszélgessünk az osztályával arról, hogyan kell viselkedni a közelgő kerékpáros napon. Akkortájban végeztem el a Kids’ Skills képzést, és pontosan egy ilyen alkalomra vártam, hogy használhassam az ott tanultakat. Pszichodramatista lévén, egy dramatikus feldolgozás ugrott be: filmet fogok készíttetni a gyerekekkel. Az osztályfőnök, nyitott volt, de szerette volna, ha az órai munka nem válik túl hangossá. A némafilm műfaja számára és számomra is megfelelőnek tűnt. Az osztály végül három jelenet készített – síri csöndben és teljes energiabedobással.

A következő órára az osztályfőnökük üzent nekik, hogy mennyire büszke volt rájuk, mennyire fegyelmezettnek látta őket a kerékpáros napon. Ahelyett, hogy átadtam volna az üzenetet, azt kérdeztem tőlük: mit gondolnak, miért dicsérte meg őket az osztályfőnök. Elkezdtek ötletelni, és összeszedtek egy csomó mindent, ami miatt büszkének lehet lenni rájuk. A kerékpáros nap csak a gyűjtés legvége felé került elő – de a lényeg nem is az volt, hanem hogy minél több dolgot gyűjtsenek össze maguktól, magukról. Az egyik diák meg is jegyezte, milyen jó ezt látni, főleg azok után, hogy korábban valaki negatívan jellemezte őket.

Aztán feltettem a kérdést: ha a tanárok titokban összesúgnának az osztályról, mi az, aminek örülnének, ha elhangozna köztük. Én voltam a legjobban meglepődve, hogy erre mennyire beleálltak a helyzetbe! Nem csak az tetszett, hogy mennyi-mennyi mindent összeszedtek, hanem az is, ahogyan mindeközben együttműködtek. Az egyikük – aki máskor nehezen bírja ki, hogy ne szólaljon meg – megkérte a többieket, hogy egyszerre egy ember beszéljen. Máskor meg síri csend volt, koncentráltak, kattogtak a kerekek. Az egyik kisfiú megszólalt: tanárnő, a felírtakból az egyik éppen most meg is valósult. Nem haboztam, hogy megerősítsem ezt a nagyszerű észrevételt! Aztán az osztályfőnök is hozzátett valamit, ami épp megvalósult a listáról. Nekem már csak annyit kellett hozzátennem: “látjátok, ezek már mind megvannak bennetek. Mi kellene ahhoz, hogy mindez – amit szeretnétek, amire vágytok – még többször meg tudjon valósulni?”

És még? Hol mutatkozik meg ez a közös élmény és tudás?

Például abban is, ahogyan ez a történet továbbment. Az osztályfőnökben felmerült egy égetően aktuális kérdés: örült volna, ha több gyereket lát a misén. Úgyhogy ezzel folytattuk, szintén dramatikusan, pozitív megerősítésekkel. A minap nagyon lelkesen jött hozzám az osztályfőnök, újságolta, hogy valaki beteg volt, valaki pedig versenyen vett részt, de a többiek mind ott voltak a misén. Nagyon megerősítő volt látni, hogy mennyire örült neki.

Ha már a misét említed… hogyan illeszkedik bele az SF a ti vallásos iskolai gyakorlatotokba?

Nagyon jól harmonizál a megoldásfókusz az evangéliumi értékekkel. Hasonló az alaptézis: elfogadom az embert, és bár követünk el hibákat, a hibák nem azonosak az emberrel. Keresztény lelkülettel is pont azt próbáljuk kiemelni, hogy mekkora kincs minden ember, mennyi szépséget és jót hordoz magában. Hogy érdemes gyönyörködni a teremtett világ szépségeiben. A keresztény ember sem kivétel, mi is belesüllyedünk néha a mindennapok nehézségeibe, kevésbé vesszük észre a jó dolgokat. Számomra a megoldásfókusz ilyenkor is segít melléállni az embernek, felnyitni a szemünket és a szívünket, hogy újra észregyük, újra rácsodálkozzunk, mekkora ajándékokat kapunk a Jóistentől.

Neked személyesen milyen változást hozott az SF?

Az előretekintés, az ügyfélbe vetett bizalom és elfogadás korábban is természetes része volt a személyiségemnek illetve a szakmai működésemnek. De most sokkal strukturáltabban és intenzívebben van ez jelen abban, ahogyan dolgozom. Tudatosabban, markánsabban és fókuszáltabban veszem észre, jelzem vissza az erőforrásokat. Ebben nagyon sokat segítenek a szuper SF-es kérdések, kérdésformák.

A gyermek-drámacsoportjaim szülői találkozóin, vagy más találkozáskor egy-egy szülővel például a kis kövekkel fejeztem ki az elismerésemet a szülők erőfeszítése iránt, hogy milyen remekül támogatják gyermeküket. A drámában pedig óhatatlanul is áthat mindent az, hogy ilyen fókusszal tudok figyelni. Kreatívabb vagyok abban,  hogy meg tudjam ragadni és megerősíteni az előrelépés jeleit, vagy kihangosítani, kinagyítani azokat a pillanatokat, ahol valami éppen pozitívba fordul.

A drámán és az iskolán kívül is, minden fórumon van egy-két üvegkő a zsebemben, és használom is őket. Még soha nem találkoztam olyannal, akinek ne esett volna jól egy kedves, elismerő szó.

És még? Milyen változásokat lehet rajtad észrevenni?

Kollégák és barátok is visszajelezték, hogy felszabadultabban és többet beszélek. Az SF számomra azt is hozta, hogy több olyan téma van, amiről szívesen beszélek. A munkám során sok kihívással küzdő gyermekkel és nehéz történetekkel találkozom – ezekről nyilván nem lehet úgy beszélni, mint egy-egy megoldásfókuszú “projektről”, illetve sok mindenről a titoktartás miatt nem is lehet beszélni. Amiről és ahogyan most beszélek, úgy pozitív energiák jönnek belőlem, ami másokban is energiát szabadít fel. Hogy így változtam, ahhoz persze sok minden hozzájárult, de jócskán benne vannak az SF-fel megélt élményeim, örömteli pillanataim: nem is elsősorban maguk a történések, hanem a mód, ahogyan ezek a történések létrejöttek.

Hol látnád még szívesen az SF-et?

Nagyon őszintén mondom, hogy mindenhol: a mindennapokban, a baráti körben, más iskolákban… ha evidencia lenne, hogy így élünk.  Hitem és bizonyosságom van abban, hogy ha egy kérdést SF-esen teszek föl, az jobb lesz, mintha nem úgy tenném föl. Csodálatos dolog látni, hogy ha valaki elkezdi a jó dolgokat, a hétköznapi ajándékokat, kincseket jobban észrevenni, akkor sokkal boldogabbá válik az élete. Látom, ahogyan ez a szemlélet megjelenik a kollégák között, a gyerekekkel, és nagy reményem van abban, hogy egyre inkább ki tud teljesedni.